Prológus

  „Amikor az Úristen a földet és az eget megalkotta, még semmiféle mezei fű nem volt a földön, és semmiféle mezei növény nem hajtott ki, mert az Úristen még nem bocsátott esőt a földre. Ember sem volt, aki a földet megművelje. Akkor forrás fakadt a földből, és mindenütt megöntözte a termőföld felszínét. Azután megformálta az Úristen az embert a föld porából, és az élet leheletét lehelte az orrába. Így lett az ember élő lény.”

– 1. Móz. 2: 5-7

 

 

 

Elárulok nektek egy titkot! Az angyalok nem pufók, pelenkás, pirospozsgás arcú babák és a fejük fölött sem fityeg ott a glória. Tógában sem rohangálnak hárfázva. Emberek sem voltak, akik kiérdemelték, hogy a még élő szeretteikre vigyázzanak, sőt, sohasem vigyázták a halandókat, és nem is igazán érdekelte őket az emberek sorsa. Hogy miért? Mert Ők mindig is katonák voltak. Könyörtelen, ádáz harcosok, akik, ha a parancs úgy kívánta egész világokat döntöttek romba, pusztulást hoztak. Majd eldobták őket, amint már nem maradt ellenség, akikkel meg kellett volna vívni. Mindenki behódolt nekik ezért feleslegessé váltak. Félelmetes, fenséges pallosaik, kardjaik, akkora már időtlen idők óta hevernek szanaszét, tétlenül várva hátha egyszer majd újra kelleni fognak. Voltak ugyan olyanok, akik unalmukban, meséjükből kifogyva új történetekkel rukkoltak elő, melyek szebbek és kellemesebbek voltak, mint a valóságban átélt események, és olyanok is, akik mély álomba merültek, hogy amint szükség lesz rájuk, leporolják szárnyaikat és újra az első sorban harcoljanak.

Volt valaki, aki beleunt a nagy semmit tevésbe. Ő volt a legszebb, legfélelmetesebb angyal mind közül. A fényhozó: Lucifer. Aki mióta kényszerpihenőre küldték nem tudott nyugodni. Évszázadok teltek el és nem találta a helyét. Egyre másra arra eszmélt, hogy Nagyteremben van, és a Földet bámulja. Fogalma sem volt, hogy miért őrizte, de úgy érezte tennie kell valamit, ha nem akar megbolondulni. Azonban ez is unalmas munkának bizonyult. Már majdnem feladta, mikor meglátott valamit, ami ott hevert egy juharfa alatt. Izgatottan hajolt közelebb, hogy jobban szemügyre tudja venni.

Az a Teremtmény elég izgalmasnak tűnt. Bár nem volt valami életre való. A hátán feküdt, szeme csukva volt, a mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Lucifer izgatott volt, hiszen még soha nem látott ilyen lényt, ami annyira hasonlított rá, mégis más volt. Lélegzetvisszafojtva figyelte, ahogy a Teremtmény szeme hirtelen felpattant és óvatosan felült, a szája mozgott mintha beszélt volna, de a motyogását Lucifer nem hallotta. A Teremtmény felállt, tett pár ügyetlen lépést, majd összecsuklott. Lucifer széles mosolyra húzta az ajkát. Élvezte a műsort. Szinte szánta az ügyetlen lényt, aki még menni sem tudott. Napokat töltött az asztal mellett és figyelt. Egyik nap arra lett figyelmes, hogy már ketten vannak. Ott volt egy másik Teremtmény is, de az másmilyen volt, mint az első. Hosszú szőke haja hullámosan omlott alá, hogy telt idomait elrejtse a kíváncsi tekintetek elől, sudár volt és kecsesen mozgott. Határozottan életre valóbbnak tűnt, mint az első példány. Lucifer kísérletezésbe fogott. Arra kereste a választ, hogy ezek a lények mennyire befolyásolhatók. Mindeközben annyira jól szórakozott, hogy elméjében egy kis játék kezdett el kibontakozni. Egy nap azonban arra eszmélt, hogy kedvenc szőkéje helyett egy esetlen, suta lény piszmogott és próbált olyan lenni, mint az elődje. Lucifer összezavarodott, úgy vélte apja megsejtettet valamit, és bosszúból elvette az új játékát. Arra az elhatározásra jutott, hogy nem vár tovább és megkereste testvéreit.

 Ha az embernek testvérei vannak számítania kell rá, hogy nem feltétlen értettek vele egyet, és ezzel Lucifer is tisztában volt. Tudta, hogy fivérei kicsit nehézkesek és nem szívesen járnának tilosban. Őket is megfertőzte ugyan az unalom lélekölő sötétje, ők mégis inkább ezer évig aludtak volna, mintsem olyat tegyenek, amivel felbosszantják az apjukat. Lucifer szíve mélyén tudta, hogy Michaelt lehetetlen meggyőzni, hiszen Ő szentül hitte, hogy jobb várni és unatkozni, mint túlfeszíteni azt a bizonyos húrt. A másik két testvértől is tartott, de tudta, ha Michaelt megszerezte, a másik kettő szinte azonnal beadja a derekát. Amint összegyűltek a Nagyteremben, Lucifer nekiállt, hogy ismertesse a szabályokat.  Öt egyszerű, és könnyen kivitelezhető szabály volt csupán.

— Első szabály, — kezdte sejtelmes mosollyal az arcán — mindenkinek egyetlen harcosa lehet! Azonban annak annyi katonája, amennyit csak akar. Bármiből lehet katona. A második szabály, a harcos egyedül küzd meg a többiekkel, mi csak a haditervet, és katonai utánpótlást biztosíthatunk neki. Meg a fegyvereket! Hármas szabály — emelte középsőujját is a magasba —, a Játék addig tart, amíg csak egy marad! Négyes szabály szövetségeket kötni bárkivel lehet! Ötödik és egyben utolsó szabály: a romokat el kell tüntetni magunk után!

— Ez így elég brutálisan hangzik! — sopánkodott Gabriel.

— Egyet kell, hogy értsek Gabriellel — tette a kezét testvére vállára Raphael —, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszik az ötlet. Unom már a tétlenkedést.

 Michael az asztalnak támaszkodott, kezeit szorosan összefűzte maga előtt, szótlanul állt és a kialakuló veszekedést hallgatta Raphael és Gabriel között. Ugyan érezte magán Lucifer tekintetét, de mégsem az zavarta a legjobban. Vett egy mély levegőt, majd leengedte a kezét.

— Nos, ez egy alpári és nagyon buta játék — szólt. — Azt hittem több eszed van ennél, Öcsém! Csalódtam benned!

— Csalódtál? — kérdezett vissza Raphael — Hogy érted azt, hogy csalódtál?

— Megölni valamit, puszta szórakozásból elég undorító dolog! Ráadásul valami olyat, amiről alapból nem is kellene tudnunk. Apánk nem örülne neki...

— Kit érdekel?! — vágott a szavába Lucifer. — Apánk időtlen idők óta nem is foglalkozott velünk, hiszen már senki sem fenyegeti a terveit! Így ránk már nincs is szüksége! Csak arra vagyunk neki jók, hogy hajlongjunk előtte, meg… — az első ütés váratlanuk érte, és nem is számított rá, hogy Michael ökle újra és újra lecsap. Egyenesen Lucifer arcát érték az ütések, azonban a Fényhozó sem volt rest, és viszonozta azokat.

Voltak, akik szinte azonnal ott teremtek a ricsajra, és megpróbálták szétszedni őket. Senki sem értette mi történ, azonban két táborra szakadtak. Azok, akik Lucifer pártját fogták, hiszen mégis csak Michel ütött előszőr, hisz őket nem érdekelték a miértek. És voltak, akik Michaellel értettek egyet. A végén arra eszméltek, hogy háborúban állnak; egymás ellen!

A csata hét évszázadon át tartott, és az angyalok oly becses vére mindent beborított.

Sokan álltak Lucifer oldalán, azonban nem elegen. A Fényhozó vesztésre állt. Látta, ahogy a testvéri egymást gyilkolják halomra. És akkor rádöbbent a szörnyű igazságra, egyedül maradtak. Az apjukat nem érdekli, hogy egymás után esnek el a gyermekei. Éktelen haragra gerjedt és elhatározta, hogy véget vet ennek az egésznek. Sötét gondolatok kergették egymást a fejében, és mindenért Michelt és az apját hibáztatta. Tudta, hogy ennek az egésznek egyetlen módon lehet véget vetni.

Michael és Lucifer megannyi csatában harcolt vállt vállnak vetve. Megannyiszor védték egymás hátát, most mégis egymás ellen harcoltak. Nem számított ki ütött először, ahogy az sem, hogy min vesztek össze, csak az számított, hogy végre vége legyen a vérengzésnek.

Lucifer sosem akarta feláldozni önmagát, ahhoz mindig is túl büszke volt. Azonban hibázott. Megkörnyékezte a Teremtményeket, amiért bűnhődnie kellett. Mikor Michael a földre kényszerítette az apjuk közbeszólt. Hét évszázad után, minden haragját és csalódottságát kiadva, száműzte a számára legkedvesebb fiát; Lucifert, és azokat, akik a pártját fogták. Hogy megbánta a döntését? Talán. Hiszen hiába taszította le a fiát, kapott egy saját birodalmat. Lucifer azonban nem érezte fairnek, és megfogadta; bosszút áll.